Hét

Amint visszaértem a hotelbe, felhívtam Heyworth-öt, hogy beszámoljak neki a Lenox Hillben történtekről. Miután végighallgatta kirohanásomat dr. Hartman ellen, meglehetősen fásult hangon közölte, hogy már beszélt Hartmannal, és hogy időközben meg is szervezett nekem egy újabb időpontot egy másik pszichiáterrel.

És mindezt anélkül, hogy legalább megkérdezte volna, végig akarom-e csinálni ezt az egészet még egyszer. Magától értetődőnek vette, hogy a továbbiakban is együttműködöm – ha másért nem is, Anna kedvéért. R. M. Somerville – biztosított – egészen más eset, mint Marcelle Hartman.

Heyworth jellemzése a fickóról – „szabadgondolkodó, mondhatni, latitudinárius szemléletű terapeuta” – bizalmatlansággal töltött el. Amikor rákérdeztem, hogy ha Somerville tényleg ennyire különleges, miért nem hozzá küldött először, Heyworth csak hímezett-hámozott, de nem sikerült kielégítő választ adnia.

Úgy döntöttem, jobban járok, ha belemegyek.

Aznap este, miután kijelentkeztem a hotelből – a gondolat, hogy eltöltsek még egy éjszakát abban a szobában, hirtelen elviselhetetlenné vált –, beköltöztem egy vendégfogadó jellegű intézménybe a Mulberry utcában. Egy terjedelmes olasz asszonyság, aki törve beszélte az angolt, elkalauzolt a szobámhoz, amely vajmi csekély hasonlóságot mutatott az apróhirdetésrovatban közzétett leírásával. Habár a szállodai szobámhoz képest előrelépést jelentett (ami nem volt nagy szó), éppen csak, hogy elfogadható megoldásnak tűnt. Habozás nélkül kivettem: egyrészt, mert üresen állt, másrészt, mert előnyösnek tartottam, hogy a belváros déli részén lakhatok, ahol szinte semmi esélyem olyasvalakibe botlani, akit ismerek.

Másnap reggel – tizenkét órás, frissítő, fenobarbitál előidézte öntudatlanság után – az előre megbeszélt időpontban megjelentem dr. Somerville rendelőjében, egy elegáns, klasszikus épületben az Ötödik sugárút és a Madison között, a „Kilencvenesek” negyedében.

* * *

Még mielőtt hüvelykujjam a kapucsengőhöz ért volna, a bejárati ajtó felszisszent, és hangtalanul befelé fordult a zsanérjain. Egy lány profilja jelent meg a félhomályban, ám arca a másik irányba fordult; beszélgetésbe merült valakivel, aki rejtve volt a szemem elől. Valamilyen gyors mozgást véltem felfedezni a háta mögött, de nem láttam mást, csak sötét hajának vonalát, mely hófehér nyakáról hullámzott felfelé. Megfordult, tekintete találkozott az enyémmel. Szája, amely utálkozva lefelé görbült, sietve hűvös, üdvözlő mosolyba fordult.

– Mr. Gregory?

Hangjában nyoma sem volt bizonytalanságnak.

Bólintottam. Tudtam, hogy abban a röpke pillanatban szemtanúja voltam valaminek, amit – bármilyen jelentéktelen is volt nem lett volna szabad látnom.

– Penelope vagyok, dr. Somerville asszisztense – nyújtott kezet a lány. Bőre meghökkentően fehér volt, kézcsontjai finomak, akár egy madár szárnya.

Tudomást sem véve felém nyújtott kezéről, beléptem a homályos előszobába. Látni akartam, hogy kivel beszélt az imént.

Nem volt ott senki.

A lány becsukta mögöttem az ajtót, és utánam jött oda, ahol egy túlrestaurált viktoriánus tájkép fényesre lakkozott ege alatt megálltam.

– Lakik itt valaki más is dr. Somerville-en kívül? – kérdeztem.

A lány nem felelt; hátat fordított, és elindult fölfelé a széles, kárpitozott lépcsőn. Követtem, tudatára ébredve meghökkentően érzéki alakjának, és kezdtem megbánni, hogy olyan fagyosan viselkedtem vele. De valami már a kezdetektől védekező reakciót váltott ki belőlem: talán mindaz, ami az imént az előtérben történt – vagy talán csak az, hogy vonzónak találtam.

Az első lépcsőfordulónál betessékelt egy félig nyitott ajtón.

– Ez dr. Somerville dolgozószobája – mondta. – Ha megtenné, hogy odabent várakozik, szólok neki, hogy megérkezett.

Mintha egy csipetnyi gunyorosságot véltem volna felfedezni a hangjában, ám a tekintete, amit rám vetett, puszta szakszerűséget tükrözött. „Ismerek már minden típust, és tudok is bánni velük” – üzente.

A keskeny, tölgyfa borítású, L alakú szoba inkább ritkán használt vendégfogadó szalonnak tűnt, mint dolgozószobának –, legalábbis, ahogy én elképzeltem. Egy íróasztal rejtőzött az L talpában, az ablakok és néhány beépített könyvszekrény alatt; a könyvek azonban egyformán újnak és érintetlennek tűntek, az asztalon pedig pedáns tisztaság uralkodott. A szobában semmi sem volt, ami ne keltett volna bennem gyanakvást. A képek a falon – sportnyomatoktól a letisztult, absztrakt mértani formákig – mind a „gyűjtő” szikár ízlésének kézjegyét viselték magukon. A bútorzatot – leszámítva két modern, állítható támlájú széket, amelyek szuggesztíven néztek farkasszemet egymással az egyik sarokban – XV. Lajos korát imitáló darabok alkották, epés-sáfrányszínű brokáttal voltak letakarva, mely passzolt a szőnyeghez, a drapériákhoz és két beteges külsejű sárkányhoz, amelyek egy méretes japán urna körül kergették egymást komótosan. A frissen aranyozott velencei tükör alatt koloniál stílust utánzó burkolat keretezte a parázsló szénnek álcázott elektromos kandallók egyik korai modelljét, teljessé téve a korstílusok örömtelen mixtúráját. A szoba levegőtlen volt, és a bezártság érzetét keltette. Nyomasztóan személytelen légkör uralkodott benne.

Az egyik ablakhoz léptem, és megpróbáltam kinyitni, de mindegyiket biztonsági zár védte. Levettem a nyakkendőmet, és kigomboltam az ingem legfelső gombját. Eszembe jutott, hogy bármikor elmehetek. Semmi sem kötelez, hogy maradjak. Leszámítva, hogy akkor újra találkoznom kell a recepciós lánnyal. Felidéztem az emlékezetemben ringó csípőjének képét, ahogy megmássza a lépcsőfokokat, fehér ujját végigsiklatva a korláton… valószerűtlenül törékeny, mégis egyetlen taglejtéssel a hatalmába kerít…

Nem, nem volt hozzá erőm. És nem is vágytam efféle bonyodalomra. Komoran kibámultam az ablakon, és Annára gondoltam; némiképp megnyugtatott a menetrend szerint érkező bűntudathullám.

– Mr. Gregory, sajnálom, hogy megvárakoztattam.

A hang mély volt és telt, elcsökevényesedett brit akcentus színezte. Mintha egészen betöltötte volna a szobát.

Megpördültem.

– Ronald Somerville – lépett felém, kinyújtva tiszta, szőrtelen kezét. Egy pillanatig meg voltam róla győződve, hogy ismerem valahonnan a fickót; a felismerés olyan váratlanul ért, hogy önkéntelenül előreléptem. Ám ahogy közelebb ért, rájöttem, hogy tévedtem.

Kézszorítása kellemesen határozott volt, és alig érezhető mandulaillatot hagyott maga után.

Semmi sem volt benne, ami akár nyomokban ismerős lett volna. Udvariasnak, kifinomultnak és minden ízében hivalkodásmentesnek tűnt. Öltözete – szénszürke fésűsgyapjú öltönyt, Brooks Brothers-inget és bojtos, fekete házicipőt viselt – olyan visszafogott nyájasságot sugárzott, ami aligha illett bele a „szabadelvű, latitudinárius terapeuta” képébe. Somerville beleolvadt a környezetébe. Meghatározhatatlan kora – jó ötvenesnek saccoltam volna, bár később kiderült, hogy idősebb – olyan kő benyomását keltette, amit más kövek csiszoltak simára. Minden megkülönböztető jegyét elvesztette: vonásai a felismerhetetlenségig egybemosódtak, és úgy röppentek ki az ember emlékezetéből, mint egy ismeretlen arc egy csoportképről.

– Azt javaslom, üljünk oda az ablak mellé! – mondta, és kinyújtott karjával a jelzett irányba kalauzolt.

Ahogy a sarokban álló, kényelmesnek tűnő karosszékek felé tartottunk, elfogott az az abszurd érzet, hogy valami elkerülhetetlen felé közelítek.

Legalább heverő nem volt.

Egy vonatmenetrend hátuljára írtam le a mondandómat, mialatt Somerville-lel beszélgettünk, majd átnyújtottam neki. Figyeltem a reakcióját, míg elolvasta a jegyzetet. Arca végig szenvtelen maradt, ám amikor megszólalt, a hangszínéből már tudtam, hogy az általam leírt néhány sor nagy hatást tett rá.

– Ha az ember rájön, pontosan hol keresgéljen – mondta, közelebb hajolva hozzám –, mindenre talál magyarázatot, Mr. Gregory.

– Persze, hiszen magát ezért fizetik, nem igaz? – bukott ki belőlem, nem tudtam uralkodni magamon. – És minél tovább tart megtalálni, annál többet keres.

Mosolygott, de nem felelt.

– Oké, szóval senki sem kényszerít, hogy itt legyek. Csak azt akarom, hogy tudja…

– Pontosan miért írta le mindezt? – szakított félbe, meglobogtatva a vonatmenetrendet.

Látva, hogy nem válaszolok, toronysisakot formált az ujjaiból, és felnézett a mennyezetre.

– A családja tartott kutyát – kérdezte –, amikor Bostonban éltek?

– Ezért írtam le! – csaptam le rá.

– Á! „Semmilyen kiváltó ok vagy előzmény” – olvasta fel a jegyzeteimből. – „Semmilyen magyarázat, ami levezethető lenne az alany kórtörténetéből.” Nem sok minden marad, amivel dolgozhatunk, nemde?

– Csak próbálom megspórolni magának a vesződséget, hogy egy rakás hasznavehetetlen kérdést tegyen fel.

– Természetesen minél többet mond el most, annál kevesebbet kell kérdeznem a későbbiekben. Hosszú távon így olcsóbban megúszhatja – mosolygott Somerville.

– Ki beszélt itt hosszú távról?

Vereséggel felérő győzelem volt.

Elmondtam a történetemet, legjobb tudásom szerint ragaszkodva a tényekhez, de eltekintve néhány részlettől. Nem említettem például, hogy véres lenyomatot hagytam magam után a lepedőn a hotelszobában. Gyanítottam, hogy Heyworth beszélhetett Somerville-nek a zúzódásról, de ha így is volt, a pszichiáter nem hozta fel a témát. A Rorschach-teszt során lezajlott incidensről is hallgattam. Semmi értelme nem lett volna Somerville-t ilyen kitűnő munícióval ellátni. Ha csak megemlíted egy agyturkásznak, hogy „látomásaid” vannak, neked máris lőttek. Ez a lételemük, ezt akarják valójában hallani. Tudtam, hogy Somerville valószínűleg egyeztetett az esetem kapcsán Hartmannal – ha másért nem is, szakmai udvariasságból így feltehetőleg birtokában volt a „teszt” eredményeinek. De mivel Hartman az égvilágon semmit sem vett észre abból, ami valójában történt velem, biztosra vettem, hogy a beszámolójában semmi nincs, ami Somerville-t különösebben felizgathatná.

A fickó – nagyon óvatosan puhatolózva – megpróbált kihúzni belőlem egyet s mást az Annával való kapcsolatomról. Ha még túl korainak érzem, nem kell róla beszélnem – biztosított. Nem is tettem. Be kellett érnie az önéletrajzommal és a családom történetével, ami elég ahhoz, hogy bárki kómába essen tőle.

– Mit szólna, ha visszatérnénk a kutyákhoz? – kérdezte.

Vállat vontam.

– Nem kell beszélnie róluk…

– Ha nem akarok. – Kezdtem egyre gyakorlottabban befejezni ezt a mondatot. – Oké, van itt valami: egy tragikus kis történet egy kutyáról. Még soha nem meséltem el senkinek. Lehet, hogy szégyellem. Akkor történt, amikor még a Fülöp-szigeteken éltünk. Apám akkoriban Manilában dolgozott, és egy nagy katonai bungalóban laktunk, a város peremén. A dzsungel közvetlenül a kertünk végében kezdődött.

– Folytassa! – bátorított Somerville.

– Emlékszem, ahogy éjszakánként ébren feküdtem az ágyamban, a madarak és a majmok kiáltásait hallgatva, fülelve, hogy felismerem-e a különböző fajokat. Néha hallani lehetett, ahogy vaddisznók csörtetnek az aljnövényzetben, máskor meg beszűrődött a leopárdok morgása: rendszeresen a csirkéink körül ólálkodtak. Az egész iszonyúan izgalmas volt egy kilencéves kisfiúnak, habár az ottani élet sok szempontból korlátozott volt. Soha nem mehettem sehová kíséret nélkül, de mivel sokszor hagytak egyedül a házban, néha sikerült kisurrannom. Olyankor átmentem Johnsonék farmjára, ami nagyjából egy mérföldnyire volt a házunktól az út mentén, és horgásztam egy kicsit a patakjukban. Rengeteg kutya volt azon a farmon, különböző fajtájúak és méretűek: főleg kóbor kutyák, akik egyszerűen arra vetődtek, és senkinek sem volt szíve elkergetni őket. Összebarátkoztam velük, különösen egy kis terrier-keverékkel, akit Jeffnek hívtak. A mi házunkban nem tarthattunk kutyát. Apám szerint túl kockázatos lett volna a veszettség miatt. Egyik nap, amikor épp odaát voltam a farmon, eleredt az eső. És most nem egyszerű nyári záporról beszélek: igazi trópusi felhőszakadás volt. Futni kezdtem hazafelé, máris bőrig ázva, reménykedve, hogy nem fogok lebukni. A kutyák valamilyen érthetetlen okból úgy döntöttek, hogy követni fognak. Mindent megpróbáltam, hogy hazazavarjam őket, de nem tágítottak. Legalább egy tucatnyian voltak. Ha futottam, ők is futottak. Ha megálltam, ők is megálltak. Még kövekkel is hajigáltam őket, de csak álltak ott, a szakadó esőben. Egy rakás sáros, loncsos, rühes, alultáplált… Már a látványuktól is kezdtem dühbe gurulni. Végül egészen hazáig követtek. Még a verandánkra is feljöttek, és ugatni kezdtek, hogy engedjem be őket. Bezártam az összes ablakot és ajtót, és igyekeztem megfeledkezni róluk. Nem volt otthon senki más, kivéve a szakácsnőnk kislányát hátul, a pajtában. Az anyja megtiltotta neki, hogy bemenjen a házba, amikor ő nincs otthon. Körülbelül egy évvel lehetett idősebb nálam, néha játszottam vele. Az eső üvegdrótokkal kalapált a tetőn, szétverte a virágágyásokat, lyukakat ütött a földbe. A kutyák továbbra is a veranda körül tébláboltak, mind a tizenketten, mintha valamiféle konferenciát tartottak volna arról, hogy most mi legyen. Egy idő után aztán feladták: eltrappoltak az esőben és sárban. Mind, kivéve a kis terrierkeveréket, a barátomat, Jeffet. Ő még jó ideig nem adta fel. Hallottam, ahogy vékony hangján csahol, és kaparja a szúnyoghálót az ajtón. Sípoló, őrjítő hangokat adott ki, melyek áthatoltak az eső szakadatlan robaján, de én már elhatároztam, hogy nem adom be a derekam. Befogtam a fülemet. Eszembe jutott, hogy Jeff talán nem találja az utat hazafelé. De nem érdekelt. Nem érdekelt, hogy mi történik vele, amíg engem békén hagy. Talán túl sok volt nekem ez a felelősség. Elég barátságos kis állat volt. Jó néhány nappal később hallottam, hogy Jeff eltűnt. Mindenki magától értetődőnek vette, hogy egy leopárd kaphatta el. Sohasem vallottam be, hogy láttam őt aznap. Még azt sem tudta senki, hogy ott jártam a farmon. Ezután sokáig iszonyúan pocsékul éreztem magam.

Somerville-re néztem, várva, hogy mondjon valamit, de ő csak ült ott. A csend hamar elviselhetetlenné vált.

– Nos? – fakadtam ki végül. – Nincs valami hozzáfűznivalója? Láthatja, nem fojtok el semmit! Nem fogja kiszedni belőlem, hogy kétévesen rajtakaptam a szüléimét egy németjuhásszal. Nem vagyok se neurotikus, se pszichotikus, se őrült, ha tudni akarja!

– Mondja, Mr. Gregory, járt már valaha pszichiáternél, persze dr. Hartmant leszámítva?

– Soha.

– Akkor miért utasítja el annyira a lehetőséget, hogy terápiának vesse alá magát?

– Mert nem vagyok elmebajos, és mindig is élt bennem némi egészséges ellenérzés az… az öntömjénezéssel szemben. A dolgaim tényleg kezdtek egyenesbe jönni, mielőtt ez az egész megtörtént.

– Ha eltörné a lábát, nem habozna orvost hívni, vagy ha szükséges, befeküdni a kórházba, igaz?

– Az más.

– Amikor Kaliforniában élt, volt köze valamilyen terápiás csoporthoz, mozgalomhoz, vallási szektához? Fogyasztott kábítószereket, aktívan politizált?

– Hogy jön ez ide egyáltalán? Volt közöm, persze, de nem egy konkrét mozgalomhoz. Drogoztam is egy ideig, mert része volt a helyi életstílusnak. De nem azért, mert „válaszok” után kutattam.

– Letett róla, hogy megpróbálja megoldani a világ gondjait?

– Na persze! – nevettem fel. – Az ottaniaknak nem volt más gondjuk, csak az, hogy túl jól éltek. Ezt pedig jobbnak láttam nem megoldani.

– És soha nem szenvedett depressziótól? Ha jól értem, azt mondta, hogy abban a szállodai szobában akut depressziós roham tört önre.

– Igen, de az… nézze, nem tudom elmagyarázni, hogy milyen volt. Az tényleg valami más volt. Bár gondolom, mindenki ezt mondja. Hogyan tudnám pontosan leírni? Bármit is mondok magának, abba bele fog magyarázni valamit.

– Akkor hogy tudok segíteni?

– Nézze, megöltem két kutyát, akiket a világon szinte mindennél jobban szerettem. Nem tudom, miért tettem. Elveszítettem az uralmat magam fölött. Mi van, ha újra megtörténik? Mi van, ha valami még rosszabbat teszek? Valamilyen köd volt – magyaráztam. – Betöltötte a fejemet. A konyhában hirtelen minden hideg és nyirkos lett. A penész szaga… Utána bárhogy is próbáltam tagadni, tudtam, hogy én vagyok a felelős. Nincs sok értelme, igaz? Olyan érzésem volt, mintha valami átvenné fölöttem az irányítást, de közben tudom, hogy az a valami mégis valahonnan belőlem származott.

– Lehetséges, hogy két különböző szinten reagál a történtekre.

– Nem vagyok skizoid, ha erre akar kilyukadni! – Éreztem, ahogy kezdem felemelni a hangom. – Nem vagyok őrült, az isten szerelmére! Hát nem érti?

Somerville hallgatott. Csendben ült, egyik ujját végigfuttatva az állkapcsa vonalán. Dühös voltam magamra, frusztrált Somerville mozdulatlansága, és tudatában voltam, hogy nem sikerült meggyőznöm. Mintha minden érvem megpördült volna maga körül, hogy a saját farkába harapjon

Bár nem voltak illúzióim afelől, hogy sikerült-e Somerville-t a magam oldalára állítanom, mégis azzal az érzéssel jöttem el az ülésről, hogy az egész nem csak időpocsékolás volt. Somerville láthatta, hogy egy dolgot egészen komolyan gondolok: rá akarok jönni, miért történt mindez.

Minden várakozásom ellenére azon kaptam magam, hogy rokonszenvesnek találom a pszichiátert. Egyszer sem próbálta rám kényszeríteni az álláspontját, nem akart legyőzni. Egyetlen javaslata volt, hogy kezdjek el naplót vezetni. Amikor megkérdezte, hogy szeretnék-e másnap visszajönni és újra találkozni vele, meglepetésemre igennel feleltem.

Lehet, hogy egyszerűen csak könnyebbséget jelentett végre beszélni valakivel. Habár még mindig tartottam tőle, és sok mindent nem osztottam meg vele, kezdtem potenciális szövetségest látni Somerville-ben. És ebben volt valami megnyugtató. Halvány reménysugarat nyújtott.